Eléggé fáradt vagyok, és kezdek besokallni. Egyre jobban idegesítenek az emberek, az örökös zizegés körülöttem és hogy a munkában állandóan beszél hozzám valaki, valami teljesen felesleges, jelentéktelen ügyről, ami engem nem is érdekel és nem is érint…
Ezért kicsit elbújok most a gép mögé és az írásban keresek békét. Sajnos ez nem mindig volt így, voltak olyan időszakok, amikor nagyon káros formát választottam a “kikapcsolódáshoz”.
Itt jutunk el a lényeghez; ahonnan ez a beszélgetés kezdetét veheti. A menekülés, ami sok esetben kézen fogva jár különböző függőségekkel. Ez pedig igen veszélyes az egyénre és a körülötte élőkre is.
Mire is gondolok pontosan? Hadd fejtsem ki bővebben. Ehhez elmesélem a saját történetem, hogy azok, akik esetleg ehhez hasonló kiúton töprengenek, azok felejtsék ezt el, és ne tegyék!
Azelőtt kezdődött, hogy megkaptam volna a diagnózisom. Másfél éve dolgoztam ügyfélszolgálatosként és kezdtem nagyon kikészülni. Nem láttam kiutat a szenvedésből. Konkrétan a napi nyolc óra állandó telefoncsörgés, káromkodás, anyázás, hisztéria, ami eljutott hozzám, és a rengeteg ordibálás, amit el kellett viselnem az ügyfelektől, betette a kaput. Ráadásul a barátkozás sem ment túl jól, a munkatársaim az elején igen kedvesek voltak velem (kb. fél évig) aztán elkezdtek eltávolodni, mert nem akartam részt venni olyan dolgokban, amiket ők szeretnek. Ez alatt azt értem, hogy a kezdetekkor még elmentem pár céges buliba, beültem velük kocsmázni, vagy átvihogtam velük az éjszakát, úgy hogy másnap dolgoznom kellett mennem. Ezt pedig nem bírtam sokáig, hamar meglett az eredménye, és megvolt az első idegösszeomlásom. Úgyhogy lassanként elkezdtem lemondani a meghívásokat, és már este nyolckor haza indultam (ami miatt meg is haragudtak rám). Próbálkoztam teadélutánok, kávézások szervezésével, hogy ne lógjak ki, de nem lett jó vége, mert mindenki unta, és inkább átmentek bulizni valami közeli bárba. Aztán elkezdtem hallani a folyosón terjengő pletykákat, miszerint bolond vagyok. Röhögtek a hátam mögött rajtam.
Persze ez megviselt, és erre jött ugye az előbb említett besokallás a dühös hívók miatt.
Egyre többet buktam ki melóban is, és a mosdóba zárkóztam sírni, ordítani, néha még rugdosni is nekiálltam. Esténként, a szobám négy fala közt egyre többet pattant el az a bizonyos húr, és tört rám meltdown (az AspergerPlusz oldal nagyon jól elmagyarázza ezt, szóval egyelőre nem fárasztom magam ezzel, de majd egyszer én is leírom, milyen érzés…).
Ekkor már javában zajlottak a kivizsgálások az alapítványnál, de segítséget senki nem tudott nyújtani. Viszont ezek a rohamok, idegösszeroppanások egyre súlyosabbá váltak, és egyre nehezebben bírtam velük. Úgy éreztem darabokra szakadok, ordítani tudtam volna, olyan fizikai fájdalmakat okozott a kimerültség. Nagyon elveszettnek és egyedül is éreztem magam, ami lelkileg úgyszintén megviselt. Ráadásul teljesen magamra voltam utalva egy idegen városban, idegen emberek között.Végül elkezdődött a hanyatlás…
A cigaretta volt az első átok, amit önként magamra vettem, csak hogy az agyam kicsit el csendesüljön. Eleinte dohányzó munkatársaktól kezdem kéregetni 1-1 szálat, aztán kis idő múlva megvettem az első doboz cigimet. Ekkor voltam 24 éves. Úgy hittem a cigi megment, támaszt nyújt, mert elszédített, kiszabadított a kínos beszélgetésekből, a magánéleti problémákból, a munka alól és mindenből, ami irritált. Még akkor is, ha csak pár perc nyugalmat kaptam, az is több volt a semminél. Persze ez nem volt sokáig elég. Az idő telt, a helyzet meg nem javult. Aztán a pohár után nyúltam, mondván “Egy fröccs nem ártott még senkinek”.
Az egy fröccsből lett kettő, azután felesek, utána meg már mindegy volt, csak üssön ki. A pár szál cigiből meg lett egy doboz, majd kettő. Ebbe persze egy akkori barátnőm (kb az egyetlen) is besegített. Neki is voltak problémái, ami miatt már egy ideje ivott, engem pedig sebezhetőségemben magával rántott. Hisz, ha neki segített, nekem miért ne tenné ugyan ezt? Persze nem segített ez senkin, se rajta se rajtam, de legalább addig sem otthon fetrengtem a kínoktól.
Lassacskán már egyedül is eljártam a kocsmákba, bárokba munka után. hétvégén. Természetesen az elején még igyekeztem olyan helyeket megcélozni, amik az otthonomtól s a munkámtól is távol estek, nehogy meglássanak, mert már akkor is szégyelltem magam. Közben lett egy párom, aki nagyon bunkó és gonosz volt velem, mindenért lehülyézett, lebénázott és hasonlók (de ezt nem részletezném). Illetve a diagnózisom is kézhez kaptam. Elkezdtek gyógyszeres kezelés és pszichoterápia alá vonni. Evidens, hogy ez nem segített, sőt csak rontott, mivel így már kézhez kaptam egy újabb gyilkos kiutat: a tablettát.
A pokolban éreztem magam. Napközben a kiabálás, rengeteg ember, zajok, fények, este pedig ugyan az a kiabálás, csak épp attól, akitől segítségre számította volt. Egyre kevésbé szerettem otthon is lenni, meg a munkában is, főleg, hogy már kezdtem tisztán látni, hogy valószínűleg azért tartanak bolondnak és életképtelennek, mert máshogy csinálom a dolgokat, mint ők, és ezen nem tudok még változtatni se (például étteremben nem szeretek enni, mert nem tudom úgy fogni se a villát, se a kést, ahogy kellene, ahogy a cipőmet is masnisan kötöm a mai napig, mert a “normális” módszer nem áll nekem kézre). Máshogy teregetek, mosogatok, főzök, takarítok(erről annyit tudok, hogy nem megfelelően fogom a felmosót, mert egy takarítói állásinterjún azt mondták), mint egy NT. Nem tudom kifejteni miért, mert egyik nagyon okos se tudta kifejteni az évek folyamán… Mondjuk nem is érdekel, mert szerintem, ha nekem megfelel, és tiszta vagyok, ellátom magam, már az is több, mint amit sokan fel tudnak mutatni.
Szóval mindezek miatt dohányoztam, egyre többet ittam, és már gyógyszerezni is elkezdtem magam. Tükörbe sem tudtam nézni. A pszichológusom drasztikus módszerei sem váltak be, mint a szerződés arról, hogy nem iszom, vagy hogy nem adnak nekem ki gyógyszert. Nem egyszer próbáltam túladagolni magam gyógyszerekkel, és hogy biztosan hason még egy üveg rövidet is ráittam, de csak kihánytam. Ezt már persze az orvosaim sem tűrhették tovább így először felügyeletet rendeltek felettem - szerencsére családon belül meg tudtuk oldani - aztán kórházba utaltak. Közben szakítottunk az exemmel, aki kiidegelt, majd egy idő után otthagytam a munkát is. Megismertem mást, aki támogatott és a családom is mellettem állt. Így lassacskán, egy teljes év különböző önkárosító szenvedélyei után, pszichiátriáról kilépve újra tanultam élni.
Mára már csak a dohányzás maradt meg, mint káros szokás, és arról is szeretnék leszokni, bár nem egyszerű, és átkozom is magam, hogy rászoktam. A orvosságot rendesen beállították, rendszeresen járok terápiára és fél éve egy kortyot sem ittam (ill. egy éve is csak pár deci bort összejövetelen). Az életem kezd helyreállni, feldolgoztam, hogy más vagyok és így kell elfogadnom magam, rendesen eszek (mert abban az időszakban szinte nem is ettem), edzek, normális munkát végzek és a magánéletem is helyre állt. Napi szinten tanulok új dolgokat az NT-k világáról, és magamról. Már nem érdekel, hogy elfogadjanak, inkább, hogy jól érezzem magam.
Ezt a sok katyvaszt azért írtam le, mert tudom, hogy más autisták, skizofrének, borderek is szenvednek hasonló dolgoktól, mint én tettem annak idején. Legyen ez tanulság, hogy ki lehet jutni a gödör legmélyéről is, csak kitartás kell. Nekem kb 6 hónap kemény munkám van benne (és persze az előtte lévő 4 év, amikor elkezdtem foglalkozni a gondokkal), amit igen intenzíven napi szinten elvégzek azóta is. Naptárat vezetek, rutin figyelővel, amiben leírom mikor mit eszek, mikor kell edzenem, mikor kell takarítanom stb. Betartom a napi 5 evést, a heti 3-5 edzést, az időben alvást, a bulik és iszákosok társaságának kerülését. Elvégzem a feladatokat, amiket a pszichológusom heti szinten kiad nekem. Rengeteget olvasok és amikor lehet eljárok kommunikációs képzésekre.
Tehát, ha még nem vagyok olyan depresszióban, mint én voltam, és azon gondolkodsz, hogy valami “szerhez” nyúlj, ne tedd! Nem megoldás! Én azután kezdtem jobban lenni, azután lettem képes tudatosan élni, hogy mindezt abbahagytam. Amíg a borgőzös szobában ültem leszedálva, sajnáltam magam és egyik cigiről gyújtottam a másikra, semmi nem oldódott meg. Tudom, könnyebb megoldás ledönteni egy üveg whiskey-t, és elfelejteni minden rosszat, mint keményen odatenni magad, felkelni hatkor, hogy lemenj edzeni, elkészítsd a reggelid, megírni a napi figyelőt, elkészíteni az ételt és a többi, de megéri! Nem mondom, hogy azóta nincsenek rossz napjaim, de szerintem mindenkinek vannak. Ma már tudatosan élem meg a negatív eseményeket is. Tisztában vagyok vele, hogy a depresszióm, - melynek egy része genetikailag öröklött, másik felét pedig a megélt szituációk váltották ki -, örökre megmarad. Ez persze nem azt jelenti, hogy állandó melankóliában töltöm a létemet, de van olyan, hogy ok nélkül elkeseredek, ürességet érzek stb. Ezt elfogadom, megemésztem és elterelem róla a figyelmem. Ilyen percekben kell leginkább erősnek lennem, elvégezni a szokásos teendőimet, és kitartanó lefekvésig, mert ha ekkor hagyom el magam, akkor tuti visszazuhanok. Hiába nincs kedvem főzni, sportolni, enni és a többi, megteszem, mert szükségem van rá, és másnap majd jobb lesz.
Tégy te is így! Harcolj! Nekem elhiheti mindenki, hogy a legnehezebb harc az, amit önmagunkkal vívunk minden áldott nap!
