Mivel nagyon izgatott lettem a sok érdeklődő láttán, hirtelen azt se tudtam mi legyen a következő témám, mert annyi mindenről írnék szívesen. Viszont már tegnap eldöntöttem, hogy a munkahelyi élettel kapcsolatos tapasztalataimat szeretném megosztani, így annál maradok. :D Főleg, mert ez a téma épp aktuális és amúgy is napi szintű problémákat okoz számomra. 

Ééééés igen! Dolgozok, mint egy átlagos, hétköznapi emberke. Sőt, már lassan 5 éve benne vagyok ebben a körforgásban (ha az egyetemi gyakorlat is számít akkor 7 is), és rettentően megvisel, de jól alkalmazkodom. :D

Igazából úgy érzem, ez egy nagyon összetett és érzékeny terület, és még én sem teljesen látom tisztán a dolgokat, de azért igyekszem legjobb tudásom szerint megfogalmazni a gondolataimat. A világhálón barangolva sok portálon láttam már, hogy feszegetik ezt a témát, és általában az autista jön ki belőle negatívan, hátrányosan. 

Először is azt szeretném leszögezni, hogy nem minden érintett életképtelen! Igen, tény és való, hogy vannak olyan spektrum zavaros személyek, akik még magukat se tudják ellátni, de ez megint egy külön kategória lenne (mostanság sikerült rendesen felhúznom magam a leszázalékolás után illetve az autista gyermeket nevelőknek járó juttatások nevetséges, szinte megszégyenítően alacsony összegein, ezért egyenlőre ezt skippelném). Itt jönne még a képbe az is, hogy ugye bár sokan nem ismerik el, hogy létezik ilyen, mert ha már tudok beszélni, emberek közé menni, ellátni magam stb, nem is lehetek érintett... 

Egy Asperger-szindrómás személy képes mindarra, amire egy neurotipikus, csak nehezebben, vagy - esetemben - lassabban. Ráadásul rengeteg különbség lehet két aspergeres közt is, hiszen a skála hatalmas. Szóval ezt sem árt észben tartani. 

Na, és akkor itt kezdődik az én történetem. Annyit érdemes tudni hozzá, hogy már felnőtt fejjel, 25 évesen kaptam meg a diagnózisom és padlót fogtam tőle. Persze, édesanyám és a család is mindig érzékelte, hogy más vagyok, fura vagyok, de betudták a "majd kinövi" kategóriába. A barátkozás se ment igazán, és túl szociálisnak mondható sem voltam. Az iskolában (általános és közép egyaránt), rendszeresen megvertek, kigúnyoltak és ugye a többi.

Aztán egyetem után elkezdtem munkát keresni, ami napjainkban amúgy sem egyszerű, hát még valakinek, aki szorong minden társas helyzetbe és a vizsgadrukkja átmegy "interjú drukkba", tehát lefagy, beüt a fehér köd, és elkezdődik a remegés, dadogás, hebegés annyira, hogy a végére már a saját nevét is alig tudja.... Hát igen... így vágtam neki. 

Végül fél év múlva, rengeteg keresgélés és sok sikertelen interjú után találtam egy ügyfélszolgálatos állást. Előtte semmi tapasztalatom nem volt, így nem is tudtam mibe vágok bele(örültem, mint kutya a farkának, hogy felvettek valahova). Mivel egyik érdeklődési köröm az idegen nyelvek tanulása volt, ezért - utólag már tudom - sikeresen elhelyezkedhetek bármilyen telefonálós multinál. Ez szép és jó, csak az idegeim rámentek. Évekig csináltam egy olyan melót, ami a "normálisak" idegeit is kikezdi (napi szinten mondtak fel bőgve), akkor mit szóljak én? Abból állt az egész feladat, hogy napi 8 órában, percenként kellett három nyelven felkapkodni a telefont és különböző dühös, vagy épp bepánikolt ügyfeleinknek technikai segítséget nyújtani telefonon keresztül, és mindezt regisztrálni egy belsős rendszerbe. Akkor még lövésem sem volt arról, mi az autizmus, vagy hogy létezik ilyen, egyszerűen, mikor egy év után az öngyilkosság szélén álltam, meg alkohollal próbáltam tompítani a fejemben zúgó őrületet, kezdtem azt hinni, hogy egy életképtelen nyomorék vagyok, aki semmire sem képes. 

Mikor már nem tudtam hova fussak, megismertem egy Asperger-szindrómás fiút, aki felvilágosított, és így bekerültem az Autizmus Alapítvány gondozásába. Mivel egy kicsit nagyon (:P) elkéstem, és olyan állapotokban voltam, hogy a padlóról kellett összevakarniuk, ezért elég nehéz dolguk volt velem. Kiderült - az 1 évig tartó vizsgálatok után - hogy a legrosszabb, amit tehettem, elvállalni egy ilyen állást.

Nem egy aspie barát helyzet volt az enyém, akkor éppen, de menekülni nem tudtam, mert kellett a pénz. Tehát, mást nem tehettem, pszichológusom javaslatára bevonultam egy két hetes nappali kezelésre az pszichiátriára, betegszabira mentem, délutánonként pedig interjúkra jártam. Teljesen lecsúsztam, de azért a terápia sokat segített, meg persze, hogy nem kellett bemennem munkába. Három hónap alatt találtam mást, amivel jelenleg is nagyon elégedett vagyok, mert itt körülbelül egy titkárnő feladatait végzem és a gép előtt babrálok egész nap.

Ráadásul ezen a helyen mindenki tud a problémámról, aki számít, és elfogadják, Maximum jókat nevetnek, mikor véletlenül különös elszólásaim vannak. Sajnos az átlagnál még így is többet betegeskedek - ha szenzorosan nagyon túltelítődök, nem tudom kipihenni magam, vagy nincs időm a megfelelő táplálkozásra, az a szervezetemet sokkal jobban megviseli, mint másnak - de hálás vagyok, hogy ennek ellenére is támogatnak, és elfogadnak. Természetesen nem direkt csinálom, de mindig sikerül valahogy lebetegednem, mert feszegetem a határaimat, hiszen mindig azon voltam, hogy olyan legyek mint mások, viszont egy idő után nem bírom a tempót velük, és bumm... 

Ennyi lettem volna mára, de természetesen tervezek még hasonló írásokat. Illetve, amennyiben szeretnétek valami konkrét témában olvasni tőlem, írjátok meg kommentbe, és beleveszem a listámba. :) Mivel egyik nagy szerelmem az írás, és úgy érzem, kezdek berozsdásodni, ezért örömmel veszek bármi tippet, tanácsot stb. 

A következő viszont látásig! :)