Megihletett a sok negatív hozzászólás, amit szeretnék pozitívba fordítani, mivel rettentően zavar, hogy sokan a mai napig nem ismerik el az Asperger-szindrómát, mint létező másságot, ami diagnosztizálható. Pedig igen is létezik, és nem, nem lehet ráhúzni mindenkire. Nekem is egy teljes évet vettek igénybe a vizsgálatok, mire kimondták az "ítéletet".

Lehetséges, hogy valaki zárkózott, beszédproblémái vannak, stimmel (furcsa, kényszeres mozgások), esetleg eltérően viselkedik, de attól még nem lehet rá felállítani egy kórképet. Ahhoz, hogy egy diagnózis kiadható legyen, sok mindennek kell egybegyűlnie, nem elég pár dolog. Ráadásul a "nem látszik rajta, hogy autista" hozzászólás is baromság, mivel nincs mit látni. Mit szeretnétek? Ufo fejet, 8 kart, vagy esetleg csillámpónis tornadresszt? Ilyen nincs! Ezen kívül nőknél még nehezebb beazonosítani, mert mi sokkal könnyebben alkalmazkodunk, mint a férfiak (nem tudom miért).

Személy szerint én megtanultam rengeteg mindent, és akár már olyan szinten is képes vagyok "átlagosan" viselkedni, hogy senkinek nem tűnik fel (vagyis szeretem ezt hinni :D). Tehát nem hintázgatok, nem ugrálok, összeszedetten, egész mondatokban beszélek (lassan már kezdem azt is megérteni, kinek mit szabad mondani) és nem szorulok rá, hogy szóljanak mikor egyek, igyak stb. Viszont ez nagyon megterhelő, és nap végére le is fáradok rendesen. Ami egy átlag embernek ösztönből jön, arra nekem figyelnem kell, és óvatosnak kell lennem. Általában úgy gondolom az evés, az ivás például ösztön szerű, nekem, ha nem figyelek, vagy nem szólnak, kimegy a fejemből, mert ugye van fontosabb dolgom is. Amíg nem szabályoztam be magam, volt, hogy estehatkor jöttem rá, hogy nem ettem semmit, és már kezdek rosszul lenni. Vagy vegyük a munkatársakkal, barátokkal történő napi szintű small talkokat (pletyi).Általában ugye ez is magától megy mindenkinek, nekem viszont irtó feszült helyzetnek számít, mégis egész nap ezt teszem. Ez sem könnyű, mert oda kell figyelnem, hogy adjak jeleket, pl bólogassak, nézzek a másik szemébe és ne bambuljak, mosolyogjak, válaszoljak stb. Arra is oda kell figyelnem, hogy mit mondok, mert egészen mást mondunk ugye a szomszéd Marika néninek, a bolti eladónak, meg a nagyfőnöknek is. Ezt pedig nekem külön át kell gondolnom, mielőtt megteszem. Hiszen a felettesem úgy hiszem furcsán nézne rám, ha oda nem illő, számára teljesen lényegtelen aktuális magánéleti dolgaimmal zaklatnám (sajnos mikor még nem voltam ezzel tisztában, volt rá példa, s elég égő így visszagondolva). Arra is figyelnem kell, hogy a megfelelő időben, megfelelő választ adjak, vagy hozzá szóljak a beszélgetéshez. A nagy társaságokat ezért se szeretem, mert általában olyan feszült vagyok, hogy majd szét szakadok, és azt se tudom kinek mit mondjak, jobbról-balról beszélnek, keresztbe-kasul belevágnak egymás szavába, én meg csak nézek, mint borjú az új kapura, hogy akkor most mi is van? "És most akkor én ide mit mondjak? Az előző mondatot kommenteljem, vagy ezt? Huh, már megint tovább mentek! A fenébe, most hova szúrjam be a 4 mondattal ezelőtti témához szóló megjegyzésem? Beszúrjam egyáltalán? És ha hülyének néznek? Már rég nem is arról van szól. Na jó, akkor hagyjuk..." és így ülök magammal beszélgetve, néha-néha elkapva a fonalat, de többnyire a ködben. Szóval amennyiben lehet, ezt kerülöm is.

Tehát, visszatérve az eredeti témához, számunkra már a másoknak fel se tűnő részletek is hatalmas bonyodalmat okoznak, és a nap végére örülünk, ha végre vége az egésznek és elvonulhatunk. Erre fel, a szociális ingereken kívül még ott van a többi zavaró tényező is, mint a szagok, a tömeg, a mozgás, a fények, a hőváltozás, a tapintás és a személyes kedvencem a zaj. Mikor szenzorosan túlterhelődünk (szenzoros: extra mód érzékeny valamire), azt úgy lehetne elképzelni, mint ha felfújnánk egy lufit, és addig-addig feszegetjük, míg ki nem durran. Aztán ugye abból jön a meltdown (ígérem egyszer ez is szóba fog kerülni részletesen), ha persze nem kapjuk el időben, és lépünk ki a helyzetből. Persze már az overload (túltelítődés) is eléggé kényelmetlen érzés, de még túlélhető, de ha hosszú ideig fennáll, s nem lehet rebootolni (pont mint a gépeknél), akkor felrobban, kisül. 

Ebben a feszül környezetben kell eltöltenünk a mindennapjainkat, úgy, hogy közben még kényszer kellett meg is játszuk a neurotipikust, mivel ugye az az elfogadott, tehát, ha nem akarunk konfliktust, kirúgást, igazgatóiba kerülni, vagy bármi, akkor nincs más, színészkedni kell. Hiába érzed, hogy majd kiégeti a szemed a lámpa fénye, vagy majd szétszakad az agyad az örökös csacsogástól, kuss van, mert így normális. 

Minden esetre, csak azért, hogy pozitívak maradjunk, megjegyzem hogy így, tudván mik a kriptonitjaim igyekszem kerülni őket, amit meg nem lehet, azt megtanulom valahogy feldolgozni. Én igazán szerencsésnek érzem magam, mert jó helyen vagyok végre (nem úgy mint iskolaéveim alatt), és odafigyelnek az igényeimre. Állíthatok a fényeken, ha sok az emberekből félrevonulhatok, nem kell a társas eseményeken részt vennem stb. Szóval én boldog vagyok így is. Nem bánom, hogy kimaradok a nagy bulikból, mert számomra az úgyis kínlódás. Inkább azzal töltöm a szabadidőm, ami jót tesz, és edzek, olvasok, kockulok. :D