Évekig éltem külföldön, most pedig hosszú ideje már a fővárosban lakom. Nem vagyok idevalósi, ezért gyakran megyek vidékre is. Európa több országában jártam már, és szeretnék még többe eljutni. Ennek ellenére az utazás mégis legrosszabb rémálmaim közé tartozik.

Gyerekkoromban nem igazán utaztam messzire, többnyire a városhatárt se hagytam el. Első külföldi utam már felnőtt fejjel történt, és a mai napig világosan emlékszem a rettegésre, amit átéltem előtte. Ez a fajta félelem sosem múlt el, ha utazásra kerül a sor még mindig átélem.

Először is ragaszkodom a megszokott dolgokhoz, helyekhez, vagyis már az is megvisel, hogy el kell hagynom a komfortzónám. Többnyire, ha vidékre megyek, legalább 2-3 napot ott töltök, ami azt jelenti, hogy más ágyban kell aludnom, más szobában, más fürdőt használni, nem vesznek körül a tárgyak, amiket szeretek (pl. laptopom, tévém, saját ágyneműm, párnám, plüssök) és még sok hajcihő is. Össze kell pakolni, átnézni, nehogy elfelejtsek valami fontosat, mint gyógyszer vagy papírok, valami ruhát, telefon és a többi. Ez egy hatalmas stresszfaktor számomra. Az indulás napján teljesen idegbeteg leszek a pániktól, hogy nehogy elfelejtsek valamit. Milliószor átnézek mindent, és egészen addig még nem ülök a buszon/vonaton/autóban kivagyok. Remegek, hányingerem van, állandóan mosdóba rohangálok. Még rémálmaim is vannak arról, hogy lekések valamilyen járművet (minden álmomban épp mást).

Attól is tartok, hogy ki kell mennem vécére út közben és nem tudok, mert nincs, vagy mert nem lehet megállni, vagy mert akkor lekésem a járatot (vagy bármi egyéb ok miatt). Ezért persze dupla annyit cigizek és le-föl kőrözök indulásig.

A repülőt még ennél is jobban utálom. Szeretnék többször eljutni külföldre, de az a bonyodalom, amit a repülés okoz, az nekem nem hiányzik. A zaj, a tömeg, a sor, amiben mindenki tolakszik, kiabál, és lépni sem lehet… hogy órákkal a gép indulása előtt oda kell érni a reptérre, a csomagokkal szórakozni, aztán mindenféle kapukon átmenni, amik persze van, hogy utolsó pillanatban jelennek csak meg a kivetítőn, vagy megváltoznak. Rohangálni körbe-körbe egy hatalmas csarnokban, ahol mindenhonnan csak ingerek jönnek, úgy, hogy már amúgy is bennem van egy alap frusztráltság az utazás miatt. Figyelni, hogy mit szabad felvinni és mit nem, átmenni a letapogatós őrökön meg a biztonsági kapun… na az a halálom… Mindig van, ami becsipog... közben gurul a tálca, amiben ott a cuccom, ami nekem nagyon fontos, és közben vegyem le a karórám, övem, vagy amit épp találnak... a csomagom meg megy tovább, én meg állok ott, mint egy hülye, és nem tudom éppen minek néznek; terroristának vagy flúgosnak.  

A tömegközlekedést sem igazán szeretem, ha lehet gyalog megyek (ami persze itt nem mindig megoldható). A sok tolakodó barom, belépnem a személyes légterembe és ettől sokszor ordítani tudnék. Közben büdös van, hol meleg, hol hideg, szétmegy az agyam a sok zajtól, a villogás közben megvakít és még a képembe is lihegnek. Ezért felkészült, tudatos aspiként igyekszem mindig mp3 lejátszót hordani magamnál, ami kizárja a kívülről jövő hangokat (a zene pedig nekem egy kedvenc terápiám, mert megnyugtat és ellazít, ahogy a szöveget hallgatom és dúdolom magamban, sokszor úgy belemerülve, hogy a világról is megfeledkezem).

Hosszabb utakra pedig könyvet, ebookot, füldugót is viszek. Szemmaszk is szokott lenni a táskámba, illetve rágcsa, innivaló. Ezek nélkül nem igazán megyek a kerületen kívülre. Sőt, van, hogy a kedvenc plüssöm nálam van, hogy megnyugtasson, ha este idegen helyen alszom. A telefont is jó kéznél tartani, hiszen a mai rohanásban, úgyis mindenki azt nyomkodja, szóval, amennyiben valakit terhesnek érzek (pl egy néni a vonaton, aki magyaráz), akkor bedugom a zenét és azt nyomkodom, aztán leesik neki, hogy nem jó ajtón kopogtat, ha pletykára vágyik. Illetve nekem az is sokat segít, ha előre tudom hova megyek, ha ismeretlen a hely, hotel például, akkor megnézem térképen, bookingon stb. Bejárom az utcatérképet, és előre megpróbálok felkészülni arra, ami rám várhat ott. Amikor ismerős környezetben vagyok, vagyis pl rokonoknál, akkor általában hamarabb megnyugszom és nyugodtabban is készülődök (ami azt jelenti nem 5, hanem 10 percenként megyek pisilni :P), de sajnos nem mindenhol vannak az embernek rokonai a világban. :D

Szóval ilyesfajta túlélési módszereket használok és így viselem az utakat. Gondolkodom még mivel szoktam enyhíteni a feszültséget, de sokszor nekem is nehéz és hirtelen ötletem sincs, mivel tereljem el a figyelmem arról, hogy éppen egy emberhalom közepén fuldoklom a tömött metrón. Szégyen ide, vagy oda, de olyankor kénytelen vagyok leszállni. Előfordult már olyan eset is, hogy olyan szinten pánikot kaptam a budapesti tömegközlekedésről, hogy szó szerint elvesztem. Nem tudtam gondolkodni, kikapcsolt az agyam, csak azt éreztem, hogy ki kell jutnom innen, különben meghalok. Zúgott a fülem, elhomályosodott előttem a kép, fulladoztam, szúrt a mellkasom és szédültem. Leugrottam a földalattiról az első adandó alkalommal és kirohantam az első lépcsőn, ami szembe jött. Azt se tudtam hol vagyok, vagy hova tartok. Volt, hogy fél óra ücsörgés (és fél doboz cigi) után egy eldugott sarokban, zenét hallgatva sikerült annyira összeszedni magam, hogy haza vonszoljam magam és megtaláljam az utat, de az is megesett már, hogy el kellett valakinek jönni értem, hogy hazavigyen, mert lefagytam.

Tehát a leggyakorlatiasabb, felnőtt és elvileg független autistákkal is megeshet, hogy néha elvesznek, kiakadnak és segítség kell. Már nem élem meg szégyenként, mindenkinek lehetnek rossz napjai, bár szerencsére már pár éve nem fordult elő ilyen. Tehát ez azt jelenti, hogy a módszereim vagy hatásosak, vagy csak megtanultam alkalmazkodni. Mindenesetre fejlődtem. :)