Kicsit le vagyok hangolva, mert belegondoltam abba, hogy milyen kegyetlen valójában a világ. Nekem lehet, hogy jelen pillanatban nagy mákom van, hogy találtam olyan munkát, ahol elfogadnak és megértenek a problémáim ellenére, de mennyien vannak vajon azok az Autisták (illetve más hátrányos helyzetű, mentális/fizikai problémával élők), akiknek ez nem adatik meg? Vajon hány Asperger- szindrómás fiatal felnőtt érzi magát haszontalannak, kevesebbnek, rosszabbnak, mint mások, csak azért, mert nem kaphatnak munkát, vagy azt nem képesek elvégezni, úgy, ahogy azt elvárnák egy átlag munkástól? Rettegek, hogy egyszer megtapasztalom én is, bár amennyire lehet próbálom elrejteni a nehézségeket, és nem beszélni róla olyanoknak, akik esetleg ezzel visszaélnek. Viszont sokan, akik már gyerekkoruk óta diagnózissal rendelkeznek, úgy indulnak el az életbe, hogy hátránnyal kezdik meg a felnőtt korukat, mert mindenhol kérik a papírokat, illetve van, ahol már szóba sem állnak az emberrel, ha ezt megtudják... a papírig meg már el se jutnak... Pedig, ha bizonyíthatnának, lehet, hogy jobbak lennének az adott területen, mint egy neurotipikus.

Személy szerint elég sokszor vagyok "beteg", mert szenzorosan besokallok, nem alszok eleget, rosszul eszek 1-2 napig és bumm, máris kikészül a szervezetem. Ilyenkor ugye 2 választásom van; vagy bemegyek melóba, és mindenki rájön, hogy valami nem klappol (mivel, ha nem vagyok 100%-on, akkor nem megy annyira a normális viselkedés), hintázok, nem tudok egy helyben ülni, rángatózok, kényszeresen mocorgok, dadogok, vagy épp beszélni se tudok épkézláb mondatokban és ez árulkodó... Vagy a másik, hogy betegszabira megyek, és túllépem az éves keretet, ezzel kockáztatva, hogy kirúgnak, mert nem tartanak megfelelőnek.

Aztán ott van az őszinteségi faktor. Mondjuk el a főnöknek/munkatársaknak, vagy ne? Ebből is elég sok gond adódhat, mert amennyiben kitálalunk, már nincs visszaút. Mivel ugyebár jellemzően az Autisták emberismerete egyenlő a nullával, vagy csak minimálisan több annál, ezért igen nehéz megállapítani, kiben bízhatunk meg, ez pedig oda vezet, hogy nem megfelelő személyekkel osztunk meg nem megfelelő dolgokat. Én is jártam már így, és onnantól ki voltam közösítve a volt munkahelyemen, és még jól jártam, mert volt, akit ezért kirúgtak. Persze burkoltan, mondvacsinált indokokkal, de kitették a szűrét. Szóval jól át kell gondolni.

Viszont, ha nem osztjuk meg, akkor ugye "normális" munkásként tekintenek ránk, ami pedig azzal járhat, hogy lustának, haszontalannak, esetleg munkakerülőnek, bolondnak és egyebeknek titulálnak. Azok, akik nem tudják, hogy Aspergeres vagyok, gyakran gondolnak futóbolondnak, főleg, ha még egy rosszabb napomon találkoznak velem, mikor kb egy 5 éves szintjén létezem...

Itt a dilemma másik része is. Mi a jobb, ha normálisként kezelnek, vagy ha fogyatékkal élőként? Én szeretem magam besorolatlan kategóriában tartani, persze olyan ugyebár nincs... Vagy úgy viselkednek veled, mint egy átlag polgárral, ugyanúgy elvárják tőled a túlórát, az extra feladatok elvégzését, a magas stressztűrő képességet, a részvétet minden csoportos tevékenységen stb, vagy úgy kezelnek, mint egy fogyatékost. Lehet, nem várnak tőled semmi pluszt, nem kell elmenned a kötelező programokra, elengedik a túlórákat,és közben pedig a hátad mögött beszélnek, kinéznek, távolság tartóan viselkednek, lekezelnek és ha épp olyan napja van a főnöknek, keres valami indokot, hogy az utadra bocsáthasson... Ha pedig nem is ennyire drasztikusan, de éreztetik veled, hogy kevesebb vagy náluk... Sajnos ez van.

Ebben is szerencsém van, mert bár igen, gyakran éreztetik velem, hogy sajnálnak, vagy kevesebb vagyok náluk (embere válogatja... a jó indulatúak, sajnálkoznak, a rossz indulatúak meg lekezelnek), de legalább elfogadnak. Nem jönnek oda hozzám minden nap csesztetni, elhívnak mindenhova, mégha tudják is, hogy nem megyek, és néhányan még magukkal egyenlőnek is tartanak (ami ritka, és becsülendő). A kirúgás, esetleg az, hogy alul teljesítenék, sosem került szóba, és néha a felettesem meg is dicsért, hogy nagyon jól végzem a munkám. Többre nem számítok, mert azért óvatosan a tudtomra adták, hogy nem nagy esélyeim vannak arra, hogy felfelé sétáljak a ranglétrán,  de a helyemen azért maradhatok...

Szóval, sajnos a mai Magyarország nem a legélhetőbb hely a nehézségekkel küzdők számára. Meg kell tanulni alkalmazkodni, vagy elvesztél. Én pedig még azok közé a szerencsések közé tartozom, akiknek minimálisan, de megy a beolvadás, ez pedig sokat javít az esélyeimen. Bár elmondhatnák, hogy azok, akik nem ennyire szerencsések, azok is elboldogulhatnak, megállhatnak a saját lábukon. Abban reménykedem, hogy egyszer ez az idő is eljön majd....