Rózsaszín szemüveg nélkül is boldogan

Nincs világ vége!

2019. július 13. - Napi Aspie

"Mindenki nyugodjon le a p***csába!" - ahogy a kedvenc méme is szól, a cuki kis gyűrűsfarkú makival. :D 

Nem tűntem el végleg, sőt... a sok negatív hozzászólás ellenére sem tervezem feladni a "blogger karrierem". Egyszerűen arról van szó, hogy úgy döntöttem, mielőtt újabb bejegyzésekbe, tanácsok adásába, komolyabb írásokba fognék, át kell értékelnem a világnézetemet, az önértékelésemet, az énképemet és hasonló, mindenki számára mellékes apróságok. 

Természetesen nem tétlenkedtem az elmúlt időben sem, olvasással és személyiségfejlesztéssel foglalkoztam. Mivel aspergeres hülyeségem, hogy nem szeretek kutyagumit kiadni a kezemből, így nem szeretnék észt osztani sem, addig, amíg nem sikerül megfelelően fejlesztenem a helyesírásom, a fogalmazásom és tisztázni magamban, hogy mit is szeretnék tulajdonképp Veletek megosztani, és miben szeretnék másoknak tanácsot adni és segíteni.

Persze folytathatnám az egoista, önmagasztaló ömlengésem is (vagy önsajnálatot, tök mindegy), de azzal ki van beljebb? Én nem, mert egy gyökérnek tűnök, és ti sem, mert semmit nem tanultok belőle. Szidhatnám tovább a világot és a szemét társadalmat, amiért kirekesztő bizonyos nehézségekkel élőkkel, vagy kesereghetnék azon, hogy mennyire sz***r minden, mert engem elátkozott a sors azzal, hogy ennyi problémát adott. De minek? A problémák arra valók, hogy megoldjuk őket, és fejlődjünk általuk, és különben is, mi lenne velünk nélkülük? Unalmas lenne az élet... Szokták mondani, kinek a pap, kinek a papné... Ebben pedig szerintem van valami alap bölcsesség, mert végül is kinek a nyomor és a sebei nyalogatása jut, kinek pedig, hogy felálljon, leporolja magát és újrakezdje. 

Tehát, mivel sokan panaszkodtak arra, hogy hibákat ejtek a szövegben, hogy nem vagyok "elég autista" (héj, milyen is az elég?) így már csak azért se adom fel. Az írás a szerelmem, az olvasás a szeretőm. Mi lenne velem e kettő nélkül? Elvégzek egy kurzust, ahol megtanítanak jobb tanácsadónak lenni, jobb segítőnek, és persze arra, hogy mindezt ki is tudjam fejezni. Ráadásul az elmúlt 5 év tapasztalatai a terápiákon úgyszintén hasznosak lehetnek, csak még nem tudom hogyan, de gondolom idővel rájövök.

Mivel a kurzus és az egyéb önfejlesztési technikák elsajátítása minimum fél évet ölel majd fel (ha nem többet) és persze még akkor is lesz mit tanulnom, így addig elégedjetek meg néha kicsit hibás, néha kicsit egoista, de mindig őszinte írásaimmal, amik hol gyakrabban, hol kevésbé gyakran kerülnek megosztásra.

 

bucket.jpg

(höh, még mindig nagyon király a maki :D) 

Kisebb változások

Kedves Olvasóim!

Előnyömre fordítom, amit eddig hátránynak éltem meg!

Az elmúlt hét igen nehéz volt számomra, így kényszerpihenőre ítéltettem, tehát rengeteg időm volt gondolkodni (persze nagyrészt inkább kínlódni, de az már mellékes). Minek után itt, a blogon és saját magamtól is kaptam olyan kritikákat, hogy túl sokat filozofálok az életemről, ami tény, mert próbálom megérteni, ezért fordulóponthoz értem.Viszont ezért engedjetek meg nekem még egy kicsit személyesebb bejegyzést.

Az Asperger-szindróma sok hátránnyal jár, de ugyanennyi előnnyel is. Ezen pedig változtatni nem tudok, azonban a hozzáállásomon igen. Most pedig ezt tervezem. Abba szeretném hagyni az önsajnálatot, mert attól nem fejlődök, hanem megrekedek. Én pedig fejlődni szeretnék, ezért úgy döntöttem tovább fejlesztem a szociális képességeimet, elkezdem gyakorolni az emberek megértését, ezen kívül a rég elfeledett készségeimet is visszaszerzem! 

A tervem a következő lenne: a blogon mostantól úgy tervezem, hogy konkrét túlélési stratégiákat osztanék meg a spektrumon élő táraimmal és azoknak a hozzátartozóival, melyek segíthetnek a mindennapokban. Ezzel is egy nagy gyengeségemet szeretném fejleszteni, miszerint nehezen értek meg másokat, az empátia nem az én asztalom, az pedig, hogy másoknak tanácsot adjak végképp nem, ezen pedig javítanék. Szeretnék segíteni és kevesebbet foglalkozni a saját gondjaimmal és önmagammal.

Második lépésként folytatom a kommunikációm fejlesztését, gyakorlatba átvitelét s másokkal való kapcsolataim építését.

Harmadrészt, az eddig felhalmozott tudásom hasznosítva - mint feljebb említettem - mások problémáit próbálom orvosolni, nem pedig magamat döngölni a sárga földbe vele. Hiszen nagyon szép és jó, hogy rengeteget olvasok, sikerült elvégeznem az egyetemet és a többi, de mit érek vele, ha egyszerűen minden tanult dolgot arra fordítok, hogy magamnak ártsak vele, és legyen okom állandóan becsmérelni magam. Miközben mindet felhaszálhatnám értelmes célok kitűzésére is, mint például mások megsegítése.

Végül pedig, már egészen kicsi gyerek korom óta nagy álom, hogy író legyek, ehhez pedig írnom is kéne... Ráadásul helyesen és értelmesen. Mivel ugyebár a drága, modern technika az elmúlt 5-6 évben átvette az agyam felett az uralmat, teljesen elszigetelt a kreativitásom elől és lekapcsolt minden forrásomról, ezért ezek a vágyak lassanként elvesztek és bonyolódtak. Facebook elvont tőlem rengeteg időt és az íráskészségem, szókincsem, fantáziám mind-mind elvette. Észreveszem, hogy már szinte csak chaten kommunikálok írott formában, magyar nyelven az emberekkel (munkában idegen nyelveken szoktam), és ott is teljes mértékben hibásan. Az ilyesfajta beszélgetések tele vannak helyesírási hibákkal (mások részéről is, amiket én persze adaptálok), rövidítésekkel, rosszul használt szavakkal és kifejezésekkel és persze nem ismerik az ékezet használatát. Szóval ez alól próbálom most kivonni magam, amennyire ebben a technika függő világban csak lehetséges.

 

Fenti terveim végett több türelmet is kérnék tőletek, mert még gyakorolnom kell, hogyan is legyek újra kreatív, illetve legalább 10 olyan tudományos könyvet is el kéne olvasnom, amik segítségével újra visszanyerhetem az "elvesztett" készségeimet. Önmagunkról írni igen könnyű, hiszen egész nap össze vagyunk zárva :D Olyan kontentet összehozni azonban, aminek komoly, mások számára hasznos értéke van, viszont már más kutya. Tehát picit lassabb leszek a korábbiaknál.

Ennyi lettem volna mára. Köszönöm a figyelmet! Valamilyen formában igyekszem mihamarabb visszatérni. 

 

 

Elmélkedések a mai helyzetről

Kicsit le vagyok hangolva, mert belegondoltam abba, hogy milyen kegyetlen valójában a világ. Nekem lehet, hogy jelen pillanatban nagy mákom van, hogy találtam olyan munkát, ahol elfogadnak és megértenek a problémáim ellenére, de mennyien vannak vajon azok az Autisták (illetve más hátrányos helyzetű, mentális/fizikai problémával élők), akiknek ez nem adatik meg? Vajon hány Asperger- szindrómás fiatal felnőtt érzi magát haszontalannak, kevesebbnek, rosszabbnak, mint mások, csak azért, mert nem kaphatnak munkát, vagy azt nem képesek elvégezni, úgy, ahogy azt elvárnák egy átlag munkástól? Rettegek, hogy egyszer megtapasztalom én is, bár amennyire lehet próbálom elrejteni a nehézségeket, és nem beszélni róla olyanoknak, akik esetleg ezzel visszaélnek. Viszont sokan, akik már gyerekkoruk óta diagnózissal rendelkeznek, úgy indulnak el az életbe, hogy hátránnyal kezdik meg a felnőtt korukat, mert mindenhol kérik a papírokat, illetve van, ahol már szóba sem állnak az emberrel, ha ezt megtudják... a papírig meg már el se jutnak... Pedig, ha bizonyíthatnának, lehet, hogy jobbak lennének az adott területen, mint egy neurotipikus.

Személy szerint elég sokszor vagyok "beteg", mert szenzorosan besokallok, nem alszok eleget, rosszul eszek 1-2 napig és bumm, máris kikészül a szervezetem. Ilyenkor ugye 2 választásom van; vagy bemegyek melóba, és mindenki rájön, hogy valami nem klappol (mivel, ha nem vagyok 100%-on, akkor nem megy annyira a normális viselkedés), hintázok, nem tudok egy helyben ülni, rángatózok, kényszeresen mocorgok, dadogok, vagy épp beszélni se tudok épkézláb mondatokban és ez árulkodó... Vagy a másik, hogy betegszabira megyek, és túllépem az éves keretet, ezzel kockáztatva, hogy kirúgnak, mert nem tartanak megfelelőnek.

Aztán ott van az őszinteségi faktor. Mondjuk el a főnöknek/munkatársaknak, vagy ne? Ebből is elég sok gond adódhat, mert amennyiben kitálalunk, már nincs visszaút. Mivel ugyebár jellemzően az Autisták emberismerete egyenlő a nullával, vagy csak minimálisan több annál, ezért igen nehéz megállapítani, kiben bízhatunk meg, ez pedig oda vezet, hogy nem megfelelő személyekkel osztunk meg nem megfelelő dolgokat. Én is jártam már így, és onnantól ki voltam közösítve a volt munkahelyemen, és még jól jártam, mert volt, akit ezért kirúgtak. Persze burkoltan, mondvacsinált indokokkal, de kitették a szűrét. Szóval jól át kell gondolni.

Viszont, ha nem osztjuk meg, akkor ugye "normális" munkásként tekintenek ránk, ami pedig azzal járhat, hogy lustának, haszontalannak, esetleg munkakerülőnek, bolondnak és egyebeknek titulálnak. Azok, akik nem tudják, hogy Aspergeres vagyok, gyakran gondolnak futóbolondnak, főleg, ha még egy rosszabb napomon találkoznak velem, mikor kb egy 5 éves szintjén létezem...

Itt a dilemma másik része is. Mi a jobb, ha normálisként kezelnek, vagy ha fogyatékkal élőként? Én szeretem magam besorolatlan kategóriában tartani, persze olyan ugyebár nincs... Vagy úgy viselkednek veled, mint egy átlag polgárral, ugyanúgy elvárják tőled a túlórát, az extra feladatok elvégzését, a magas stressztűrő képességet, a részvétet minden csoportos tevékenységen stb, vagy úgy kezelnek, mint egy fogyatékost. Lehet, nem várnak tőled semmi pluszt, nem kell elmenned a kötelező programokra, elengedik a túlórákat,és közben pedig a hátad mögött beszélnek, kinéznek, távolság tartóan viselkednek, lekezelnek és ha épp olyan napja van a főnöknek, keres valami indokot, hogy az utadra bocsáthasson... Ha pedig nem is ennyire drasztikusan, de éreztetik veled, hogy kevesebb vagy náluk... Sajnos ez van.

Ebben is szerencsém van, mert bár igen, gyakran éreztetik velem, hogy sajnálnak, vagy kevesebb vagyok náluk (embere válogatja... a jó indulatúak, sajnálkoznak, a rossz indulatúak meg lekezelnek), de legalább elfogadnak. Nem jönnek oda hozzám minden nap csesztetni, elhívnak mindenhova, mégha tudják is, hogy nem megyek, és néhányan még magukkal egyenlőnek is tartanak (ami ritka, és becsülendő). A kirúgás, esetleg az, hogy alul teljesítenék, sosem került szóba, és néha a felettesem meg is dicsért, hogy nagyon jól végzem a munkám. Többre nem számítok, mert azért óvatosan a tudtomra adták, hogy nem nagy esélyeim vannak arra, hogy felfelé sétáljak a ranglétrán,  de a helyemen azért maradhatok...

 

Szóval, sajnos a mai Magyarország nem a legélhetőbb hely a nehézségekkel küzdők számára. Meg kell tanulni alkalmazkodni, vagy elvesztél. Én pedig még azok közé a szerencsések közé tartozom, akiknek minimálisan, de megy a beolvadás, ez pedig sokat javít az esélyeimen. Bár elmondhatnák, hogy azok, akik nem ennyire szerencsések, azok is elboldogulhatnak, megállhatnak a saját lábukon. Abban reménykedem, hogy egyszer ez az idő is eljön majd....

Akiknek szól, vegyék is magukra...

Először is szeretném tisztázni SOHA NEM ÍRTAM EGYETLEN SZÓVAL SEM, HOGY EZ EGY LELKISEGÉLY OLDAL!!!!! Nem azért hoztam létre a bologomat, hogy fórumot nyissak és tanácsokat adjak, egyszerűen a SAJÁT tapasztalataimat írom meg. (Aki tud olvasni az láthatja a címben is, hogy NAPLÓ. Nem tudom, de kezdem úgy érezni, hogy itt elég sok embernek vannak komoly nyelvtudási problémái, mert aki nem képes felfogni, mit jelent a napló szó, azzal bajok vannak. Kezdek eléggé kiakadni, hogy egyesek, akik magukat diagnosztizálgatják (persze orvosi vélemény nélkül) azok okoskodnak. Mivel személyem szeretném rejtve tartani (bár egyeseknek nem jut el az agyáig, azért tudatom, hogy az autizmus a mindennapi életben, ha kitudódik, igen komoly problémákat okozhat) ezért nem mutogathatom a diagnózisomat, de igen, DIAGNOSZTIZÁL ASPERGER-SZINDRÓMÁS VAGYOK, NEM ÖNDIAGNÓZISOS! Az AUTIZMUS ALAPÍTVÁNY kezelése alatt állok már lassan 4 éve, és ők adták a papírt is, nem magamtól találtam ki!

 

Másodszor, nem azért írok, hogy mások igényeit kielégítsem, sőt ezek után már KU****RA LE IS SZAROM! Akit nem érdekelnek az írásaim, annak el lehet húzni, és nem kell velem parasztkodni! Nem vagyok se nárcisztikus sem más egyéb, amiket kaptam, egyszerűen könnyebb számomra megemészteni a dolgokat, ha leírom. Mivel kb 5 éves korom óta állok pszichiátria kezelés alatt, több kórházat is megjártam és a többi, ezért van jó néhány orvosi véleményem és akit érdekel, ez nem volt közte. Mim van? Asperger-szindrómám, borderline személyiségzavarom, depresszív szorongásos zavarom, szociális beilleszkedési problémáim, szociális szorongásom, kommunikációs nehézségeim, hangulatingadozásaim. Ezek mind vannak igen… de ennyi.

 

Rettentő ideges lettem, hogy egyes emberek azért vannak csak itt, hogy engem basztassanak, kötekedjek. Miközben én csak azért vagyok itt, hogy kiírjam magamból a dolgaim, összeszedjem a gondolataim, megosszam azokkal, akiket érdekel esetleg (ha senkit sem akkor így jártam) és talán még valaki tud valamit hasznosítani is a példámból. Viszont nem leszek online pszichológus és fórumot se nyitok, aki akar beszélgessen nyugodtan a komment mezőben, de ha forumra vágytok akkor MENJETEK MEGFELELŐ FELÜLETRE!

 

Azt hiszem most egyenlőre ennyiben maradok, mert rohadtul felb@sztam az agyam és egyáltalán nincs szükségem erre…

A kritikáról

Megihletett a sok negatív hozzászólás, amit szeretnék pozitívba fordítani, mivel rettentően zavar, hogy sokan a mai napig nem ismerik el az Asperger-szindrómát, mint létező másságot, ami diagnosztizálható. Pedig igen is létezik, és nem, nem lehet ráhúzni mindenkire. Nekem is egy teljes évet vettek igénybe a vizsgálatok, mire kimondták az "ítéletet".

Lehetséges, hogy valaki zárkózott, beszédproblémái vannak, stimmel (furcsa, kényszeres mozgások), esetleg eltérően viselkedik, de attól még nem lehet rá felállítani egy kórképet. Ahhoz, hogy egy diagnózis kiadható legyen, sok mindennek kell egybegyűlnie, nem elég pár dolog. Ráadásul a "nem látszik rajta, hogy autista" hozzászólás is baromság, mivel nincs mit látni. Mit szeretnétek? Ufo fejet, 8 kart, vagy esetleg csillámpónis tornadresszt? Ilyen nincs! Ezen kívül nőknél még nehezebb beazonosítani, mert mi sokkal könnyebben alkalmazkodunk, mint a férfiak (nem tudom miért).

47578184_1961813790592629_3695782584698011648_n.jpg

Személy szerint én megtanultam rengeteg mindent, és akár már olyan szinten is képes vagyok "átlagosan" viselkedni, hogy senkinek nem tűnik fel (vagyis szeretem ezt hinni :D). Tehát nem hintázgatok, nem ugrálok, összeszedetten, egész mondatokban beszélek (lassan már kezdem azt is megérteni, kinek mit szabad mondani) és nem szorulok rá, hogy szóljanak mikor egyek, igyak stb. Viszont ez nagyon megterhelő, és nap végére le is fáradok rendesen. Ami egy átlag embernek ösztönből jön, arra nekem figyelnem kell, és óvatosnak kell lennem. Általában úgy gondolom az evés, az ivás például ösztön szerű, nekem, ha nem figyelek, vagy nem szólnak, kimegy a fejemből, mert ugye van fontosabb dolgom is. Amíg nem szabályoztam be magam, volt, hogy estehatkor jöttem rá, hogy nem ettem semmit, és már kezdek rosszul lenni. Vagy vegyük a munkatársakkal, barátokkal történő napi szintű small talkokat (pletyi).Általában ugye ez is magától megy mindenkinek, nekem viszont irtó feszült helyzetnek számít, mégis egész nap ezt teszem. Ez sem könnyű, mert oda kell figyelnem, hogy adjak jeleket, pl bólogassak, nézzek a másik szemébe és ne bambuljak, mosolyogjak, válaszoljak stb. Arra is oda kell figyelnem, hogy mit mondok, mert egészen mást mondunk ugye a szomszéd Marika néninek, a bolti eladónak, meg a nagyfőnöknek is. Ezt pedig nekem külön át kell gondolnom, mielőtt megteszem. Hiszen a felettesem úgy hiszem furcsán nézne rám, ha oda nem illő, számára teljesen lényegtelen aktuális magánéleti dolgaimmal zaklatnám (sajnos mikor még nem voltam ezzel tisztában, volt rá példa, s elég égő így visszagondolva). Arra is figyelnem kell, hogy a megfelelő időben, megfelelő választ adjak, vagy hozzá szóljak a beszélgetéshez. A nagy társaságokat ezért se szeretem, mert általában olyan feszült vagyok, hogy majd szét szakadok, és azt se tudom kinek mit mondjak, jobbról-balról beszélnek, keresztbe-kasul belevágnak egymás szavába, én meg csak nézek, mint borjú az új kapura, hogy akkor most mi is van? "És most akkor én ide mit mondjak? Az előző mondatot kommenteljem, vagy ezt? Huh, már megint tovább mentek! A fenébe, most hova szúrjam be a 4 mondattal ezelőtti témához szóló megjegyzésem? Beszúrjam egyáltalán? És ha hülyének néznek? Már rég nem is arról van szól. Na jó, akkor hagyjuk..." és így ülök magammal beszélgetve, néha-néha elkapva a fonalat, de többnyire a ködben. Szóval amennyiben lehet, ezt kerülöm is.

Tehát, visszatérve az eredeti témához, számunkra már a másoknak fel se tűnő részletek is hatalmas bonyodalmat okoznak, és a nap végére örülünk, ha végre vége az egésznek és elvonulhatunk. Erre fel, a szociális ingereken kívül még ott van a többi zavaró tényező is, mint a szagok, a tömeg, a mozgás, a fények, a hőváltozás, a tapintás és a személyes kedvencem a zaj. Mikor szenzorosan túlterhelődünk (szenzoros: extra mód érzékeny valamire), azt úgy lehetne elképzelni, mint ha felfújnánk egy lufit, és addig-addig feszegetjük, míg ki nem durran. Aztán ugye abból jön a meltdown (ígérem egyszer ez is szóba fog kerülni részletesen), ha persze nem kapjuk el időben, és lépünk ki a helyzetből. Persze már az overload (túltelítődés) is eléggé kényelmetlen érzés, de még túlélhető, de ha hosszú ideig fennáll, s nem lehet rebootolni (pont mint a gépeknél), akkor felrobban, kisül. 

Ebben a feszül környezetben kell eltöltenünk a mindennapjainkat, úgy, hogy közben még kényszer kellett meg is játszuk a neurotipikust, mivel ugye az az elfogadott, tehát, ha nem akarunk konfliktust, kirúgást, igazgatóiba kerülni, vagy bármi, akkor nincs más, színészkedni kell. Hiába érzed, hogy majd kiégeti a szemed a lámpa fénye, vagy majd szétszakad az agyad az örökös csacsogástól, kuss van, mert így normális. 

Minden esetre, csak azért, hogy pozitívak maradjunk, megjegyzem hogy így, tudván mik a kriptonitjaim igyekszem kerülni őket, amit meg nem lehet, azt megtanulom valahogy feldolgozni. Én igazán szerencsésnek érzem magam, mert jó helyen vagyok végre (nem úgy mint iskolaéveim alatt), és odafigyelnek az igényeimre. Állíthatok a fényeken, ha sok az emberekből félrevonulhatok, nem kell a társas eseményeken részt vennem stb. Szóval én boldog vagyok így is. Nem bánom, hogy kimaradok a nagy bulikból, mert számomra az úgyis kínlódás. Inkább azzal töltöm a szabadidőm, ami jót tesz, és edzek, olvasok, kockulok. :D

Túlélő kézikönyv Asperger-szindrómásoknak

Személyes tapasztalataim, melyekkel sikerült kialakítanom egy jobb életet :)

Mindenkinek lehetnek rossz időszakai, ahogy nekem is. Egyenlőre még próbálom kiheverni. Nem vagyok egy érzéketlen robot, ahogy sokan gondolják az autistákról, bár az empátia szintemen tényleg lenne mit fejleszteni. Bár még vannak visszaesések, azért büszke vagyok magamra, hiszen végül is egy 6-7 évig tartó mély depressziós időszakból szedtem össze magam annyira, hogy már szinte teljes, boldog életet tudok élni. Ráadásul pár éve kialakult a Borderline személyiségzavar is nálam(akit érdekel mi az, olvasson utána, mert itt nem erről írnék), ami eléggé megrémített. Gondolom a sok trauma miatt, amit átéltem. Viszont örömmel merem kijelenteni, hogy úgy érzem ebből már kilábaló félben vagyok, és rengeteget javultam. :)

Ilyen kiborulásoknál sokszor gondolok arra, hogy fel kéne adnom a próbálkozást, hisz mindig ugyanott kötök ki, de aztán emlékeztetem magam, hogy ez nem igaz!! Ilyenkor van a legnagyobb szükségem arra, hogy betartsam a saját szabályaimat, amiket az évek során alakítottam ki - és az elmúlt fél évben, azóta -  mióta úgy nagyjából rendbe jöttem, tökéletesítettem. Hiszen mindig van kiút és igen is lehet kiegyensúlyozott, örömteli és teljes életet élni Asperger szindrómával!

Íme az általam összegyűjtött alappillérek ahhoz, hogy “másként”, problémákkal, fogyatékossággal, mentális zavarokkal küzdő személyek is képesek legyenek arra, hogy kielégítő, átlag életet élhessenek. Én is ezeket követem, és javasolni tudom csak más sorstársaimnak is. Nekem bevált! :)

  • Tudatosság

Nem véletlenül kezdem ezzel a ponttal! EZ az első és legfontosabb mind közül! Hosszú ideje hallgatom mindenkitől, aki elért valamit az életben, hogy legyek tudatos, de ezt sokáig félreértettem. Mindig valami ezoterikus humbugnak tartottam, mert jó néhány kamu “motivációs trainer” használja ezt a kifejezést nap, mint nap. Aztán egy olyan alkalommal, mikor épp úgy éreztem, hogy minden összeomlik körülöttem, leesett a tantusz. A tudatos élet lényege nem abból áll, hogy még attól is boldog légy, ha kutyakakiba lépsz, hanem abból, hogy elismerd és feldolgozd a kellemetlen helyzeteket is. Minden reggel úgy kelek, hogy tudatosítom magamban mik azok a feladatok, amiket a nap folyamán el kell végeznem, hogy jól legyek (edzés, rendes evés, pihenés, lazulás stb). Tudatosan töltök minden percet, kemény dolog mindent átgondoltan tenni, főleg, ha rengeteg berögződésünk van (mint nekem is). A következő szabályaim is ebből következnek, hiszen ahhoz, hogy azokat betartsam tudatosan kell élnem. Ez így lehet, hogy egy picit érthetetlenül hangzik, de hadd hozzak néhány példát, hogy világosabb legyen, mit is szeretnék átadni. A legjobb szemléltetésnek a határaink felmérését és betartását tudom hozni. Tehát, ha tisztában vagyok vele, hogy le tudok futni 10 km-t, a 10,1 km-nél pedig elkezdek hányni úgy kifulladok, már milliószor próbáltam feszegetni a dolgot, de újra és újra ez történt, akkor felfogom, hogy ennyi telik tőlem, és elfogadom, hogy az én képességeim itt kifújtak, majd tudatosan odafigyelve 10.00 km-nél megállok. Ugyanígy minden reggel tudatosan beveszem a vitamint- mert tisztában vagyok vele, hogy segít, megmosom a fogam, kikészítem a napi ennivalóm, számolom, hogy megfelelő időközönként egyek, elmegyek edzeni stb. Ezeket pedig rossz napjaimon is megteszem, hiába nincs kedvem, akkor is heti 3 alkalommal elvégzem a kiszabott sport adagot.

 

  • Tervezés és rendszer bevezetése

Az autisták számára különösen fontos a rendezettség és a szokások, mint már említettem máskor is. Jóval többet számít ez nekünk, mint az NT-knek. Ebben sem hittem sokáig, mikor mondták csak legyintettem. Viszont saját tapasztalatom alapján mondom, hogy a kiegyensúlyozottsághoz tényleg szükség van a napi/heti rendre. Magamtól kezdtem el az ún. Bullet Journal módszerrel foglalkozni, és eddig ez az első “naptár”, ami bevált számomra. Azóta mindent felírok; időpontokat, tervezetet és táplálkozási naplót is vezetek benne. Illetve az évi tervezők is jók lehetnek, mert színesek, kreatívak, mégis gyakorlatiasak.

Illetve ezen kívül a napirend bevezetése is fontos (amit úgyszintén leírok a füzetembe).Van amikor egy hétre megszervezek mindent, de van, hogy csak napokra. Sokat segít abban, hogy nyugodt legyek, mert előre tisztázom a programjaimat, terveimet.

 

  • Határok felmérése és betartása

Mint már feljebb is megemlítettem mindenkinek ismerni kell a határait ahhoz, hogy kiegyensúlyozott tudjon maradni, hiszen a spektrumon élőknek sajnos állandóan akadályokkal kell szembenézniük amúgy is. A határok ismereteivel pedig könnyebb elkerülni a magánéletben az olyan helyzeteket, amelyek feszültséget keltenek, illetve könnyebb eldönteni, milyen munkaterületet válasszunk magunknak. Például annak tudatában, hogy a fények és zajok zavarnak, tuti nem fogok elmenni egy discoba mixernek, vagy pultosnak (igen… megint nagyon kisarkítottam). Ahogy azok, akik kikészülnek pl a sárga színtől, nem mennek jegykezelőnek villamosra. :D Mindenki tapasztalja ki, meddig mehet el úgy, hogy még hátrányos helyzete ellenére is képes legyen jól érezni magát a bőrében, és valamelyest élvezni, amit csinál.

 

  • Képességek felmérése

Szerintem ez magától értetődő, ezért csak egy idézettel jönnék megint elő. Illetve ugyan azt tanácsolnám, mint a 4.-ik pontban. :)

“Mindenki zseni. De ha egy halat az alapján ítélsz meg, hogy tud-e fára mászni, akkor egész életében hülyének fogja érezni magát” (Albert Einstein).

  • Sport, táplálkozás és egészséges életmód

A sport nem csak a testet szépíti meg, de a lelket is megnyugtatja. Legalább is én így vélem. Az egész gyógyulásom alapjai az edzésre épültek rá, így számomra fontos igen fontos, és hasznos tevékenység. A pszichológusom próbált régen is rábeszélni a mozgásra, de annyira magam alatt voltam, hogy nem törődtem vele, viszont amikor belevágtam elkezdtem egyre jobb kedvűvé és energikussá válni. Ezért kitartok e mellett és másnak is ajánlanám! Ezen felül persze pozitív életmódváltásra úgyszintén szükség lehet. Tehát odafigyelni az alvásra (minimum 7-8 óra), megfelelő táplálkozásra - akár dietetikus segítségét kérve, elég folyadékot fogyasztani, kerülni az alkoholt (és más kábító hatású szereket), fokozatosan elhagyni a rossz szokásokat. Persze mindez idő kérdése, ne légy türelmetlen, és ne akarj mindent egyszerre, mert akkor biztos feladod!  

 

  • Elfogadni a helyzetet és önmagad

Számomra ez a pont is elég evidens, azért kifejtem. :) Első lépésben tudatosítani kell magunkban a problémát, tehát ebben az esetben a spektrum zavart. Amit tulajdonképp nem is probléma, hanem egy másfajta agyműködés, állapot ahogy annó nekem elmagyarázták. Amennyiben ez megvan, el kell fogadni, és felmérni, hogy ezzel mit lehet kezdeni. Tisztázni a 3-4-es pontokat és azt a alapul véve, amink van, nekiállni építkezni. Miután sikerült elfogadni a helyzetet, hogy bizonyos dolgok nem, vagy csak nehezen mennek, e lehet kezdeni megtanulni ezzel élni, és kiaknázni a tehetséget, majd arra összpontosítani, amiben jó vagy. Valaki nem attól lesz több, vagy kevesebb, hogy NT-t, vagy aspie. Az autószerelő is ugyan annyira értékes ember, mint egy ügyvéd, vagy egy orvos, csak más területen! Itt az ideje elfogadni, ami vagy, és arra építeni!

 

  • Magadra szánni az időd

Ahelyett, hogy azzal szenvedsz, hogy megpróbálsz beilleszkedni, légy önmagad, és töltsd azzal a szabadidőd, amit élvezel. Mióta felhagytam azzal, hogy eljárok olyan eseményekre, amiktől kutyául leszek, csak azért, hogy “barátokat” szerezzek, és “ne maradjak ki az életből”, helyette pedig olyan dolgokkal foglalkozom, amit szeretek, sokkal jobb a hangulatom, és a feszültségtűrésem is nőtt. :)

 

  • Kitartás

Gondolom már rájöttetek, hogy odavagyok az idézetekért, szóval itt van még egy. ;)

 

“A lelkesedés diktálja az iramot de a kitartás éri el a célt.” (Dan Millman)

Bármilyen nehéz is néha, nem szabad feladni! Van, hogy én is úgy érzem, legszívesebben a kukába dobnám, amit eddig elértem, mert kényelmesebb a fenekemen ülni a kaksiban, mint keményen, vért izzadva megküzdeni minden áldott nap a sikerért! Kurva nehéz és fájdalmas magunkkal vívni a harcot, tudva, hogy ha csak egy percre is lankad a figyelmünk, vesztettünk. Viszont megéri, mert este úgy feküdhetünk le, hogy azt mondhatjuk “Kapja be a világ, én akkor is megcsináltam, hiába nem hitte el senki, hogy képes vagyok rá!”. Ez pedig irtó jó érzés! :)

 

  • Bátran segítséget kérni

Persze nekem sem biztos, hogy egyedül is sikerült volna így talpra állni. Tudom, azt szokták mondani, hogy a pszichiáter egy fizetett barát, illetve, aki pszichiáterhez jár az bolond és a többi finomság, de ez hülyeség. Néha kell az útmutatás, és szükség van külső segítségre! Azoknak, akik a szégyen miatt nem mennek el kezelésre, azoknak csak azt javasolnám, hogy ne érdekelje őket, ki mit mond! Különben sem írják rá senki fejére, hogy hol járt, vagy gyógyszert szed, vagy bármi egyéb. Viszont, ha nem jutsz el időben a megfelelő helyre, ahol támogatást kaphatsz, jóval nagyobb problémáid lehetnek, annál, hogy úgy hiszed ez gáz…

Lehet sok mindent rá lehet a “normális” emberekre is húzni, de azt tartsuk szem előtt, hogy annak ellenére a Autisták számára sok apróságnak tűnő tett kész hegyeket képes megmozgatni, míg egy neurotipikus max vállat von.

 

Helyzetjelentés :)

Elnézést, hogy nem voltam a napokban, de kicsit besokalltam a munkától. Illetve most is csak néhány percem van, szóval ez lehet, hogy egy picit összecsapott írás lesz, de igyekszem azért szépen fogalmazni. Előre is elnézést a félregépelésekért és a hibákért, ha lesz időm, majd átolvasom és javítom, ha szükséges. :) Viszont muszáj kiírni magamból, különben megkukulok...

Szóval, szeretem a munkámat, nem is erről van szó. Viszont, mivel emberhiány van, így sokszor jolly jokernek használnak, és dobálnak jobbra-balra, így kifogtam egy rettentő stresszes, nehezen kezelhető pozit. Szerencsére csak ideiglenesen, remélem mihamarabb szabadulok. Már kb fél éve csinálják ezt velem, és nem erről volt szó. Viszont nemet mondani nem merek, mert szeretnék bizonyítani.

Viszont ma ráébredtem (jobban mondva ráébresztettek), hogy ezt nem bírom. Napok óta rosszulléttel küzdök. Először csak szédülés, remegés, aztán már belépett a képbe a gyomorprobléma is. Olyan fájdalmaim vannak, hogy állni alig tudok. Ételmérgezésre, allergiára stb gyanakodtam, de reggel rávilágítottak, hogy ez valószínüleg az idegtől van. Mivel amúgy sem vagyok túl stabil (ugye asperger, borderline, depresszív zavarok, szociális szorongás stb stb) úgy látszik a feszülséget is nehezen vielem. 

Magamtól eszembe se jutott volna, hogy ez ilyen komoly fizikai tüneteket okozhat, de mégis. Szerencsémre egy ismerősöm megfigyelt, és felvilágosított, hogy mindig akkor leszek ilyen "beteg", ha túl vagyok terhelve, és így újra tanultam valamit magamról. Őszintén szólva, ha nem lenne a sport, a napi edzés, akkor már rég idegösszeomlásom lett volna. Egyedül ez tart egyben, illetve, hogy tudatosan figyelek evésre, alvásra. Ha csak egy dolgot is elfelejtenék, akár 1 órával később feküdnék le, akkor borulna a kártyavár. 

Minden esetre tervben van a következő bejegyzésem, ahol jó tanácsokkal szeretnék szólgálni azzal kapcsolatban, hogy lehet érintettként kiegyensúlyozottan élni. Illetve úgy teljes életet élni, hogy közben élvezzük a mindennapokat. (Mint láthatjátok, néha nekem is vannak nehéz napjaim, de mindig túllendülök rajta, és már egyre jobban megy). S bár nekem is van még feladatom - többek közt megtanulni kezelni a stresszes helyzeteket - azért már sokat fejlődtem jó irányba, és már egyedül is képes vagyok talpra állni, hamar regenerálódni. :)

 

Utazás autistaként

Az utazásról egy aspergeres szemével

Évekig éltem külföldön, most pedig hosszú ideje már a fővárosban lakom. Nem vagyok idevalósi, ezért gyakran megyek vidékre is. Európa több országában jártam már, és szeretnék még többe eljutni. Ennek ellenére az utazás mégis legrosszabb rémálmaim közé tartozik.

 

Gyerekkoromban nem igazán utaztam messzire, többnyire a városhatárt se hagytam el. Első külföldi utam már felnőtt fejjel történt, és a mai napig világosan emlékszem a rettegésre, amit átéltem előtte. Ez a fajta félelem sosem múlt el, ha utazásra kerül a sor még mindig átélem.

 

large.jpgElőször is ragaszkodom a megszokott dolgokhoz, helyekhez, vagyis már az is megvisel, hogy el kell hagynom a komfortzónám. Többnyire, ha vidékre megyek, legalább 2-3 napot ott töltök, ami azt jelenti, hogy más ágyban kell aludnom, más szobában, más fürdőt használni, nem vesznek körül a tárgyak, amiket szeretek (pl. laptopom, tévém, saját ágyneműm, párnám, plüssök) és még sok hajcihő is. Össze kell pakolni, átnézni, nehogy elfelejtsek valami fontosat, mint gyógyszer vagy papírok, valami ruhát, telefon és a többi. Ez egy hatalmas stresszfaktor számomra. Az indulás napján teljesen idegbeteg leszek a pániktól, hogy nehogy elfelejtsek valamit. Milliószor átnézek mindent, és egészen addig még nem ülök a buszon/vonaton/autóban kivagyok. Remegek, hányingerem van, állandóan mosdóba rohangálok. Még rémálmaim is vannak arról, hogy lekések valamilyen járművet (minden álmomban épp mást).

 

Attól is tartok, hogy ki kell mennem vécére út közben és nem tudok, mert nincs, vagy mert nem lehet megállni, vagy mert akkor lekésem a járatot (vagy bármi egyéb ok miatt). Ezért persze dupla annyit cigizek és le-föl kőrözök indulásig.

 

A repülőt még ennél is jobban utálom. Szeretnék többször eljutni külföldre, de az a bonyodalom, amit a repülés okoz, az nekem nem hiányzik. A zaj, a tömeg, a sor, amiben mindenki tolakszik, kiabál, és lépni sem lehet… hogy órákkal a gép indulása előtt oda kell érni a reptérre, a csomagokkal szórakozni, aztán mindenféle kapukon átmenni, amik persze van, hogy utolsó pillanatban jelennek csak meg a kivetítőn, vagy megváltoznak. Rohangálni körbe-körbe egy hatalmas csarnokban, ahol mindenhonnan csak ingerek jönnek, úgy, hogy már amúgy is bennem van egy alap frusztráltság az utazás miatt. Figyelni, hogy mit szabad felvinni és mit nem, átmenni a letapogatós őrökön meg a biztonsági kapun… na az a halálom… Mindig van, ami becsipog... közben gurul a tálca, amiben ott a cuccom, ami nekem nagyon fontos, és közben vegyem le a karórám, övem, vagy amit épp találnak... a csomagom meg megy tovább, én meg állok ott, mint egy hülye, és nem tudom éppen minek néznek; terroristának vagy flúgosnak.  

 

A tömegközlekedést sem igazán szeretem, ha lehet gyalog megyek (ami persze itt nem mindig megoldható). A sok tolakodó barom, belépnem a személyes légterembe és ettől sokszor ordítani tudnék. Közben büdös van, hol meleg, hol hideg, szétmegy az agyam a sok zajtól, a villogás közben megvakít és még a képembe is lihegnek. Ezért felkészült, tudatos aspiként igyekszem mindig mp3 lejátszót hordani magamnál, ami kizárja a kívülről jövő hangokat (a zene pedig nekem egy kedvenc terápiám, mert megnyugtat és ellazít, ahogy a szöveget hallgatom és dúdolom magamban, sokszor úgy belemerülve, hogy a világról is megfeledkezem).

Hosszabb utakra pedig könyvet, ebookot, füldugót is viszek. Szemmaszk is szokott lenni a táskámba, illetve rágcsa, innivaló. Ezek nélkül nem igazán megyek a kerületen kívülre. Sőt, van, hogy a kedvenc plüssöm nálam van, hogy megnyugtasson, ha este idegen helyen alszom. A telefont is jó kéznél tartani, hiszen a mai rohanásban, úgyis mindenki azt nyomkodja, szóval, amennyiben valakit terhesnek érzek (pl egy néni a vonaton, aki magyaráz), akkor bedugom a zenét és azt nyomkodom, aztán leesik neki, hogy nem jó ajtón kopogtat, ha pletykára vágyik. Illetve nekem az is sokat segít, ha előre tudom hova megyek, ha ismeretlen a hely, hotel például, akkor megnézem térképen, bookingon stb. Bejárom az utcatérképet, és előre megpróbálok felkészülni arra, ami rám várhat ott. Amikor ismerős környezetben vagyok, vagyis pl rokonoknál, akkor általában hamarabb megnyugszom és nyugodtabban is készülődök (ami azt jelenti nem 5, hanem 10 percenként megyek pisilni :P), de sajnos nem mindenhol vannak az embernek rokonai a világban. :D

Szóval ilyesfajta túlélési módszereket használok és így viselem az utakat. Gondolkodom még mivel szoktam large_1.jpgenyhíteni a feszültséget, de sokszor nekem is nehéz és hirtelen ötletem sincs, mivel tereljem el a figyelmem arról, hogy éppen egy emberhalom közepén fuldoklom a tömött metrón. Szégyen ide, vagy oda, de olyankor kénytelen vagyok leszállni. Előfordult már olyan eset is, hogy olyan szinten pánikot kaptam a budapesti tömegközlekedésről, hogy szó szerint elvesztem. Nem tudtam gondolkodni, kikapcsolt az agyam, csak azt éreztem, hogy ki kell jutnom innen, különben meghalok. Zúgott a fülem, elhomályosodott előttem a kép, fulladoztam, szúrt a mellkasom és szédültem. Leugrottam a földalattiról az első adandó alkalommal és kirohantam az első lépcsőn, ami szembe jött. Azt se tudtam hol vagyok, vagy hova tartok. Volt, hogy fél óra ücsörgés (és fél doboz cigi) után egy eldugott sarokban, zenét hallgatva sikerült annyira összeszedni magam, hogy haza vonszoljam magam és megtaláljam az utat, de az is megesett már, hogy el kellett valakinek jönni értem, hogy hazavigyen, mert lefagytam.

 

Tehát a leggyakorlatiasabb, felnőtt és elvileg független autistákkal is megeshet, hogy néha elvesznek, kiakadnak és segítség kell. Már nem élem meg szégyenként, mindenkinek lehetnek rossz napjai, bár szerencsére már pár éve nem fordult elő ilyen. Tehát ez azt jelenti, hogy a módszereim vagy hatásosak, vagy csak megtanultam alkalmazkodni. Mindenesetre fejlődtem. :)   

 

Meneküléstől a lelki békéig

Rossz és jó módszerek a problémák kezelésére

Eléggé fáradt vagyok, és kezdek besokallni. Egyre jobban idegesítenek az emberek, az örökös zizegés körülöttem és hogy a munkában állandóan beszél hozzám valaki, valami teljesen felesleges, jelentéktelen ügyről, ami engem nem is érdekel és nem is érint…

Ezért kicsit elbújok most a gép mögé és az írásban keresek békét. Sajnos ez nem mindig volt így, voltak olyan időszakok, amikor nagyon káros formát választottam a “kikapcsolódáshoz”.

Itt jutunk el a lényeghez; ahonnan ez a beszélgetés kezdetét veheti. A menekülés, ami sok esetben kézen fogva jár különböző függőségekkel. Ez pedig igen veszélyes az egyénre és a körülötte élőkre is.

Mire is gondolok pontosan? Hadd fejtsem ki bővebben. Ehhez elmesélem a saját történetem, hogy azok, akik esetleg ehhez hasonló kiúton töprengenek, azok felejtsék ezt el, és ne tegyék!

Azelőtt kezdődött, hogy megkaptam volna a diagnózisom. Másfél éve dolgoztam ügyfélszolgálatosként és kezdtem nagyon kikészülni. Nem láttam kiutat a szenvedésből. Konkrétan a napi nyolc óra állandó telefoncsörgés, káromkodás, anyázás, hisztéria, ami eljutott hozzám, és a rengeteg ordibálás, amit el kellett viselnem az ügyfelektől, betette a kaput. Ráadásul a barátkozás sem ment túl jól, a munkatársaim az elején igen kedvesek voltak velem (kb. fél évig) aztán elkezdtek eltávolodni, mert nem akartam részt venni olyan dolgokban, amiket ők szeretnek. Ez alatt azt értem, hogy a kezdetekkor még elmentem pár céges buliba, beültem velük kocsmázni, vagy átvihogtam velük az éjszakát, úgy hogy másnap dolgoznom kellett mennem. Ezt pedig nem bírtam sokáig, hamar meglett az eredménye, és megvolt az első idegösszeomlásom. Úgyhogy lassanként elkezdtem lemondani a meghívásokat, és már este nyolckor haza indultam (ami miatt meg is haragudtak rám). Próbálkoztam teadélutánok, kávézások szervezésével, hogy ne lógjak ki, de nem lett jó vége, mert mindenki unta, és inkább átmentek bulizni valami közeli bárba. Aztán elkezdtem hallani a folyosón terjengő pletykákat, miszerint bolond vagyok. Röhögtek a hátam mögött rajtam.

Persze ez megviselt, és erre jött ugye az előbb említett besokallás a dühös hívók miatt.

Egyre többet buktam ki melóban is, és a mosdóba zárkóztam sírni, ordítani, néha még rugdosni is nekiálltam. Esténként, a szobám négy fala közt egyre többet pattant el az a bizonyos húr, és tört rám meltdown (az AspergerPlusz oldal nagyon jól elmagyarázza ezt, szóval egyelőre nem fárasztom magam ezzel, de majd egyszer én is leírom, milyen érzés…).

Ekkor már javában zajlottak a kivizsgálások az alapítványnál, de segítséget senki nem tudott nyújtani. Viszont ezek a rohamok, idegösszeroppanások egyre súlyosabbá váltak, és egyre nehezebben bírtam velük. Úgy éreztem darabokra szakadok, ordítani tudtam volna, olyan fizikai fájdalmakat okozott a kimerültség. Nagyon elveszettnek és egyedül is éreztem magam, ami lelkileg úgyszintén megviselt. Ráadásul teljesen magamra voltam utalva egy idegen városban, idegen emberek között.Végül elkezdődött a hanyatlás…

A cigaretta volt az első átok, amit önként magamra vettem, csak hogy az agyam kicsit el csendesüljön. Eleinte dohányzó munkatársaktól kezdem kéregetni 1-1 szálat, aztán kis idő múlva megvettem az első doboz cigimet. Ekkor voltam 24 éves. Úgy hittem a cigi megment, támaszt nyújt, mert elszédített, kiszabadított a kínos beszélgetésekből, a magánéleti problémákból, a munka alól és mindenből, ami irritált. Még akkor is, ha csak pár perc nyugalmat kaptam, az is több volt a semminél. Persze ez nem volt sokáig elég. Az idő telt, a helyzet meg nem javult. Aztán a pohár után nyúltam, mondván “Egy fröccs nem ártott még senkinek”.

Az egy fröccsből lett kettő, azután felesek, utána meg már mindegy volt, csak üssön ki. A pár szál cigiből meg lett egy doboz, majd kettő. Ebbe persze egy akkori barátnőm (kb az egyetlen) is besegített. Neki is voltak problémái, ami miatt már egy ideje ivott, engem pedig sebezhetőségemben magával rántott. Hisz, ha neki segített, nekem miért ne tenné ugyan ezt? Persze nem segített ez senkin, se rajta se rajtam, de legalább addig sem otthon fetrengtem a kínoktól.

ccd45c73cb62097efab147a1f7c60d38.jpgLassacskán már egyedül is eljártam a kocsmákba, bárokba munka után. hétvégén. Természetesen az elején még igyekeztem olyan helyeket megcélozni, amik az otthonomtól s a munkámtól is távol estek, nehogy meglássanak, mert már akkor is szégyelltem magam. Közben lett egy párom, aki nagyon bunkó és gonosz volt velem, mindenért lehülyézett, lebénázott és hasonlók (de ezt nem részletezném). Illetve a diagnózisom is kézhez kaptam. Elkezdtek gyógyszeres kezelés és pszichoterápia alá vonni. Evidens, hogy ez nem segített, sőt csak rontott, mivel így már kézhez kaptam egy újabb gyilkos kiutat: a tablettát.

A pokolban éreztem magam. Napközben a kiabálás, rengeteg ember, zajok, fények, este pedig ugyan az a kiabálás, csak épp attól, akitől segítségre számította volt. Egyre kevésbé szerettem otthon is lenni, meg a munkában is, főleg, hogy már kezdtem tisztán látni, hogy valószínűleg azért tartanak bolondnak és életképtelennek, mert máshogy csinálom a dolgokat, mint ők, és ezen nem tudok még változtatni se (például étteremben nem szeretek enni, mert nem tudom úgy fogni se a villát, se a kést, ahogy kellene, ahogy a cipőmet is masnisan kötöm a mai napig, mert a “normális” módszer nem áll nekem kézre). Máshogy teregetek, mosogatok, főzök, takarítok(erről annyit tudok, hogy nem megfelelően fogom a felmosót, mert egy takarítói állásinterjún azt mondták), mint egy NT. Nem tudom kifejteni miért, mert egyik nagyon okos se tudta kifejteni az évek folyamán… Mondjuk nem is érdekel, mert szerintem, ha nekem megfelel, és tiszta vagyok, ellátom magam, már az is több, mint amit sokan fel tudnak mutatni.

Szóval mindezek miatt dohányoztam, egyre többet ittam, és már gyógyszerezni is elkezdtem magam. Tükörbe sem tudtam nézni. A pszichológusom drasztikus módszerei sem váltak be, mint a szerződés arról, hogy nem iszom, vagy hogy nem adnak nekem ki gyógyszert. Nem egyszer próbáltam túladagolni magam gyógyszerekkel, és hogy biztosan hason még egy üveg rövidet is ráittam, de csak kihánytam. Ezt már persze az orvosaim sem tűrhették tovább így először felügyeletet rendeltek felettem - szerencsére családon belül meg tudtuk oldani - aztán kórházba utaltak. Közben szakítottunk az exemmel, aki kiidegelt, majd egy idő után otthagytam a munkát is. Megismertem mást, aki támogatott és a családom is mellettem állt. Így lassacskán, egy teljes év különböző önkárosító szenvedélyei után, pszichiátriáról kilépve újra tanultam élni.

Mára már csak a dohányzás maradt meg, mint káros szokás, és arról is szeretnék leszokni, bár nem egyszerű, és átkozom is magam, hogy rászoktam. A orvosságot rendesen beállították, rendszeresen járok terápiára és fél éve egy kortyot sem ittam (ill. egy éve is csak pár deci bort összejövetelen). Az életem kezd helyreállni, feldolgoztam, hogy más vagyok és így kell elfogadnom magam, rendesen eszek (mert abban az időszakban szinte nem is ettem), edzek, normális munkát végzek és a magánéletem is helyre állt. Napi szinten tanulok új dolgokat az NT-k világáról, és magamról. Már nem érdekel, hogy elfogadjanak, inkább, hogy jól érezzem magam.

Ezt a sok katyvaszt azért írtam le, mert tudom, hogy más autisták, skizofrének, borderek is szenvednek hasonló dolgoktól, mint én tettem annak idején. Legyen ez tanulság, hogy ki lehet jutni a gödör legmélyéről is, csak kitartás kell. Nekem kb 6 hónap kemény munkám van benne (és persze az előtte lévő 4 év, amikor elkezdtem foglalkozni a gondokkal), amit igen intenzíven napi szinten elvégzek azóta is. Naptárat vezetek, rutin figyelővel, amiben leírom mikor mit eszek, mikor kell edzenem, mikor kell takarítanom stb. Betartom a napi 5 evést, a heti 3-5 edzést, az időben alvást, a bulik és iszákosok társaságának kerülését. Elvégzem a feladatokat, amiket a pszichológusom heti szinten kiad nekem. Rengeteget olvasok és amikor lehet eljárok kommunikációs képzésekre.

Tehát, ha még nem vagyok olyan depresszióban, mint én voltam, és azon gondolkodsz, hogy valami “szerhez” nyúlj, ne tedd! Nem megoldás! Én azután kezdtem jobban lenni, azután lettem képes tudatosan élni, hogy mindezt abbahagytam. Amíg a borgőzös szobában ültem leszedálva, sajnáltam magam és egyik cigiről gyújtottam a másikra, semmi nem oldódott meg. Tudom, könnyebb megoldás ledönteni egy üveg whiskey-t, és elfelejteni minden rosszat, mint keményen odatenni magad, felkelni hatkor, hogy lemenj edzeni, elkészítsd a reggelid, megírni a napi figyelőt, elkészíteni az ételt és a többi, de megéri! Nem mondom, hogy azóta nincsenek rossz napjaim, de szerintem mindenkinek vannak. Ma már tudatosan élem meg a negatív eseményeket is. Tisztában vagyok vele, hogy a depresszióm, - melynek egy része genetikailag öröklött, másik felét pedig a megélt szituációk váltották ki -, örökre megmarad. Ez persze nem azt jelenti, hogy állandó melankóliában töltöm a létemet, de van olyan, hogy ok nélkül elkeseredek, ürességet érzek stb. Ezt elfogadom, megemésztem és elterelem róla a figyelmem. Ilyen percekben kell leginkább erősnek lennem, elvégezni a szokásos teendőimet, és kitartanó lefekvésig, mert ha ekkor hagyom el magam, akkor tuti visszazuhanok. Hiába nincs kedvem főzni, sportolni, enni és a többi, megteszem, mert szükségem van rá, és másnap majd jobb lesz.

Tégy te is így! Harcolj! Nekem elhiheti mindenki, hogy a legnehezebb harc az, amit önmagunkkal vívunk minden áldott nap!

Mi lenne ha...

Meg szeretném jegyezni a negatív gyökereknek, hogy a magyar nyelvet szinte alig használom, viszont helyette két idegen nyelven is beszélnem/írnom kell egész nap. Ráadásul egyetem óta szinte nem írtam magyarul (ill. egyetemen se sokat), csak a jó öreg chaten használt rövidítésekkel, ékezet nélkül (mivel az nincs). Régen rengeteget körmöltem, és akkor jól is ment a dolog. Egyik oka ennek a blognak is az, hogy újra kezdjem a fogalmazás gyakorlását és belerázódjak ismét. Segítséget szívesen elfogadok, pozitív, javító kritikát, de a hülyékre nem vagyok kíváncsi, aki csak azért olvassa el a posztom, hogy után szitkozódjón annak semmi keresnivalója nincs ezen az oldalon... Akkor minek olvasod? Két kattintás és itt se vagy... Lépj ki, lapozz tovább, és ne olvass, ha nem tetszik! Nem a te kedvedért csinálom ezt... Köszi...

Ráadásul nem helyesírási leckéket adok itt, hanem az autizmusról osztanám meg a tapasztalataimat, véleményemet stb. Viszont már komolyan elgondolkodtam rajta folytassam-e ezek után... Bár a pozitív hozzászólások arra ösztönöznek...